Egy általános, mégsem agyontárgyalt kérdés ez, amiről néhány szót szeretnék vésni.
Először is a pszichiáter (psziché: lélek, latros: orvos) egy orvos, aki az emberi viselkedés, észlelés, érzelmek (stb.) zavarait orvosi, vagyis fizológiai alapon vizsgálja és kezeli. A pszichiáter tehát általános orvos, vagyis orvostudományi egyetemen diplomát szerzett személy, aki utána letette a pszichiátriai szakvizsgát is.
A pszichológus (psziché: lélek, logos: szó, tudomány) egy bölcsész, aki az emberi viselkedés, észlelés, érzelmek (stb.) zavarait "bölcsészként" (vagyis a humán tudományok módszereivel) viszgálja és kezeli. A pszichológus tehát bölcsész-, illetve pszichológus szakon szerzett diplomát.
A pszichiáterek előnye (és hátránya) abban van, hogy orvosok. Joguk van gyógyszerek felirására, amellyel sokkal drasztikusabban és direkt módon tudnak hatni a mentális állapotra. Sajnos éppen ebben rejlik a gond is: nevezetesen olyankor is előfordul gyógyszer alkalmazása, amikor az nem lenne indokolt.
Mielőtt tovább mennénk: a két terület sajátos módon fedi egymást, módszereiben, megközelítésben és egyebekben egyaránt. Ismert, hogy "nyugaton" és egyre inkább hazánkban is ismerős jelenség, hogy egy pszichiáter "pszichológusként" praktizál. Ez a pszichoterápia, a pszichoterapeuta képzés.
- A pszichiáternek ez egy újabb szakvizsgát jelent.
- A pszichológus először specializálódhat klinikai szakpszichológusnak (ez is egy szakképzés) utána tanulhatja ki a pszichoterápiát. A klinikai szakpszichológus annyiban több a diplomás pszichológusnál, hogy már diagnosztizálhatja a lelki zavarokat, különböző pszichológiai teszteket alkalmazhat és a pszichoterápia módszereiből is felhasználhat már valamennyit. Ezek után vállalkozhat ő is a pszichoterapeuta szakképzésre és válik pszichoterapeutává. Természetesen a kompetenciák megmaradnak, de például bizonyos gyógyszereket egy pszichológusból vált pszichoterapeuta is felirhat.
A filmekből jól ismert pszichiáterek és pszichológusok is általában pszichoterapeuták. Sokan, leegyszerűsítve, úgy gondolják el a pszichiáter és a pszichológus közötti különbséget, hogy a pszichológus az egyszerűbb, a pszichiáter pedig a nehezebb esetekkel foglalkozik. Nagy vonalakban igaz is ez, hiszen sok esetben, ha már nem használnak az indirekt módszerek, akkor direkt eszközökhöz kell folyamodni. Az is ezt igazolja, hogy sokan az orvosi egyetemen döntenek a pszichiátriai munka ellenében, amikor szembe találják magukat a pszichiátriai gyakorlattal.
A két terület között azonban van átfedés, hiszen a pszichiáter is alkalmazza a pszichológia eszközeit, nemcsak MRI-t és kopogtatást használ, majd gyógyszert ír fel. A pszichológus is kiegészítheti a munkáját a testi tünetek megfigyelésével, orvosi és természettudományos ismeretek felhasználásával. Másfelől a pszichiáter mentálisan is gyógyít a test gyógyításával, ahogy a pszichológus is gyógyítja a testet a mentálisan.
Fontos szót ejteni a mentálhigiénés szakemberek munkájáról is. Ők a pozitív életérzéssel járó belső folyamategyensúlyra és az ebből következő viselkedésre koncentrálnak, ami kihat a társadalom "normális" működésére, illetve arra, hogy az egyén elfogadható mértéken belül terhelhető legyen (amely még mentális zavart nem okoz). Így azt mondhatjuk, hogy egyfajta pszichológiai prevenció ez, amely felhasználja a pszichológiai módszereket, ám nem kizárólag azokkal operál. Másfelől azonban bizonyos komplex esetekben, amely a szociokulturális, intézményes rendszerből fakadó mentális zavarok kezélését is jelentheti. Gondojunk itt az élet határhelyzeteire és állomásaira. Egy haláleset, de egy születés, sőt a házasság és más "életállomás" is stresszel jár és sok változással is egyben. Ezeken egészségesen átjutni, maradandó lelki sérülések nélkül, ebben is segít a mentálhigiénia. Nagy segítségére lehetnek a pszichiátereknek és pszichológusoknak, amennyiben az általuk kezelt pszichés zavarban szenvedő hozzátartozóit vezetik, segítik.
A lelkész és a lelkigondozó munkája talán a mentálhigiénéhez mérhető leginkább, ám nem teljesen ugyanaz. A lelkészi munka sajátja a lelkivezetés (amelynek alapja, tárgya és célja is az ember - hívő - hite és vallásossága). A lelkigondozás, a lelkésznek is csak szakosodás utáni tudása/eszköze. A lelkigondozás civil foglalkozást is jelölhet. Hasonlóan az említett pszichológusoknak és pszichiátereknek szánt szakvizsgákhoz, a hitéleti végzettséggel rendelkezők mentálhigiéné-szerű szakosodása ez. Egy lelkigondozó felhasználja a pszichológia eszközeit, de egy olyan módon és területen, ami egy pszichológus, mentálhigiéniai szakember eszközeinek ösvényén nem lenne végigjárható. Az alap, természetesen, a hit és a vallás, amik mögött ott a szociokulturális, mentális és fiziológiai háttér és karakter, így ezeket, pontosabban ezek ismeretét a lelkigondozó munkájában nem nélkülözheti, ideáig mentálhigiénés illetve pszichológiai jellengű a lelkgindozás. Ám csak számára elérhető eszköze egy speciális végtelenre való nyitottság. Önmagában ez elképzelhető az előző foglalkozásokban is, ám itt egy közös nevező (a hit tárgya) által, egészen más tartalmi (és sok esetben formai) folyamattal számolhatunk. A forma esetében elsősorban a különböző ritualizált eseményekre kell gondolnunk. Így például egy gyónás, rituális mosdás vagy más hasonló folyamat egy hivő emberre mentálisan és ezáltal fiziológiailag is rendkívül intenzív hatással van, míg egy hitetlen ember esetében semmi vagy alig mutatható ki bármiféle változás. Ám még akkor is speciális eszköze ez a lelkigondozónak, ha csak benne van jelen, így akár hívő, akár nem a másik fél (kliens), sajátos szakterület ez.
PS:
Úgy tűnik tehát, hogy bármiféle vita is áll a háttérben, mindezek rokon szakmák és hivatások, amelyekhez hasonló habitus kell és motiváció, ám egyéni vonások is. Vannak persze viták, amelyek a pszichiáteri munkát inkább neurológiának tartják; vannak, akik a lelkész munkáját egyfajta mentálhigiénével próbálnák helyettesíteni és így tovább, ám úgy tűnik, hogy a gyakorlatban még mindig meghúzható a határ, nemcsak ezen területek között, hanem a többivel való összemosás kapcsán is.
